2. Fejezet
Titok
Pánikbetegség. Ez volt az a dolog, amit a legjobb barátaim előtt is rejtegettem. Az alsó tagozat óta minden egyes nap a zsebemben hurcoltam a gyógyszereket, amik többé-kevésbé segítettek rajtam.
A napjaim fokozott koncentrálásból álltak, hogy ne az iskolában jöjjön rám egy roham. Ebből következik, hogy nem sok barátom volt, inkább csak haverjaim. Nem jutott időm semmire, és mindent, ami egy minimális idegességgel járt mellőztem. Igazából nem tudom, hogy a Kyungsoo-s éjszakai incidenskor miért nem jött rám semmi, az ijedtségen kívül. A betegséget, amit mindenki elől titkoltam, most egy idegen fiú tartja a kezében. Ez több, mint kínos. Az arcán meglepettséget véltem felfedezni, egy csipetnyi szánalommal és sajnálattal. Utáltam, hogyha az emberek sajnáltak. Összekaptam a gondolataimat, majd kirántottam az üveget a kezéből.
-Ez..izé. Ez nem az enyém.- jelentettem ki határozottan.
-Akkor mitől lettél ilyen ideges?
Elhallgattam. Rájöttem, hogy előle már nem tudom titkolni a dolgot. Megemelte a kezét, majd rátette a vállamra.
-Erre van valami gyógyír, vagy örökké ilyen maradsz?- kérdezte
-Fogalmam sincs, ez egyénenként változó.-vonogattam a szemöldökömet.
-Segítek meggyógyulni.- jelentette ki határozottan.
-Mire célzol ezzel? 20 perce sem ismerlek, de te ki akarsz gyógyítani az életemből.- hordtam le.
-A pánikbetegségből leszűrtem, hogy ideges és félénk típus lehetsz, gondolom ezért is ütöttél le. Tudod én pont az ellenkezője vagyok. Nincsenek sokan akik elviselnek. Visszahúzódó és félénk vagyok, de különös veled nem. Sikerült megnyílnom neked 20 perc alatt. Te segítettél nekem, most én jövök.
-Miben segítettem volna?
-Megmutattad milyen érzés bízni.- Kifutott, egészen a szobámig, majd felkapott egy papírt az íróasztalomról és a nyuszis tollammal hevesen írni kezdett. 1-2 percig figyeltem, ahogy ír. A papírt a kezembe nyomta, miután elkészült vele. Az írása olyan volt, mint egy elsősnek, aki éppen most tanulja a betűket. A papíron ez állt.
A napjaim fokozott koncentrálásból álltak, hogy ne az iskolában jöjjön rám egy roham. Ebből következik, hogy nem sok barátom volt, inkább csak haverjaim. Nem jutott időm semmire, és mindent, ami egy minimális idegességgel járt mellőztem. Igazából nem tudom, hogy a Kyungsoo-s éjszakai incidenskor miért nem jött rám semmi, az ijedtségen kívül. A betegséget, amit mindenki elől titkoltam, most egy idegen fiú tartja a kezében. Ez több, mint kínos. Az arcán meglepettséget véltem felfedezni, egy csipetnyi szánalommal és sajnálattal. Utáltam, hogyha az emberek sajnáltak. Összekaptam a gondolataimat, majd kirántottam az üveget a kezéből.
-Ez..izé. Ez nem az enyém.- jelentettem ki határozottan.
-Akkor mitől lettél ilyen ideges?
Elhallgattam. Rájöttem, hogy előle már nem tudom titkolni a dolgot. Megemelte a kezét, majd rátette a vállamra.
-Erre van valami gyógyír, vagy örökké ilyen maradsz?- kérdezte
-Fogalmam sincs, ez egyénenként változó.-vonogattam a szemöldökömet.
-Segítek meggyógyulni.- jelentette ki határozottan.
-Mire célzol ezzel? 20 perce sem ismerlek, de te ki akarsz gyógyítani az életemből.- hordtam le.
-A pánikbetegségből leszűrtem, hogy ideges és félénk típus lehetsz, gondolom ezért is ütöttél le. Tudod én pont az ellenkezője vagyok. Nincsenek sokan akik elviselnek. Visszahúzódó és félénk vagyok, de különös veled nem. Sikerült megnyílnom neked 20 perc alatt. Te segítettél nekem, most én jövök.
-Miben segítettem volna?
-Megmutattad milyen érzés bízni.- Kifutott, egészen a szobámig, majd felkapott egy papírt az íróasztalomról és a nyuszis tollammal hevesen írni kezdett. 1-2 percig figyeltem, ahogy ír. A papírt a kezembe nyomta, miután elkészült vele. Az írása olyan volt, mint egy elsősnek, aki éppen most tanulja a betűket. A papíron ez állt.
Szerződés:
Te segítesz nekem kedvesnek lenni, és megnyílni másoknak.
Én segítek neked lenyugodni és meggyógyulni.
Szerződés készítője: Do Kyung Soo
Ui: hívj csak D.o-nak
Itt írja alá:
Kicsit gyerekesnek tűnt ez az egész, de nagyon aranyos volt. Nem igazán tudtam, hogy én hogy segíthetnék neki ebben, de beleegyeztem. Kezébe nyomtam a papírt aláírtan. Végül is mi bajom lehet belőle? Még a végén bejön.
Ránéztem az órámra és éjfél is elmúlt. Baszki, nekem holnap iskolába kéne mennem, és eleve is fáradt voltam a mai nap után.
-Haza kéne menned, késő van.- tudattam vele a helyzetet.
-Oh, most, hogy mondod- kapta fel a fejét. -Indulok.
Lekísértem a földszintre, a lépcső után már egyedül ment. Feszegette a kilincset, de az ajtó nem akart nyílni.
-Nem nyílik!- suttogta erőteljesen.
-Na ne. Várj, megkeresem a kulcsot. Gondolom be van zárva.
-De mégis ki zárta be?- kérdezgetett kétségbeesetten.
Ez igazából egy nagyon jó kérdés, mivel a bátyám tudtommal alszik, rajta kívül pedig csak mi vagyunk a házban. Egy fél perces zörgés után megtaláltam a kulcsomat. Odasiettem D.o-hoz, majd kinyitottam neki az ajtót. Az egyetlen probléma az volt, hogy az eső zuhogott (nem is értem, hogy nem vettük észre előbb, és D.o egy szál pólóban van.
-Humm, nem lakom messze, szóval megoldom.
-Biztos?- kérdeztem aggódva.
Biccentett egyet, majd kisprintelt az ajtón.
-Huh, remélem nem fázol meg kiskutyám.- Gondolkoztam hangosan.
-Kiskutya?
A frászt hozta rám. A másodperc töredéke alatt megfordultam. Sehun állt előttem, egy szál alsónadrágban. Eskü rámozdultam volna, ha nem a bátyám lenne. A tekintete olyan volt, mint Zeusznak, aki épp villámokat szór. Nem is csodálom, ő csak annyit látott, ahogy egy idegen pasas kifut a lakásából.
-Ez meg ki volt? Te felhoztál ide valakit az engedélyem nélkül? Mégis mit csináltatok? Nem úgy volt, hogy ma buliba mész? Ugye nem történt köztetek semmi? Jól vagy? Bántott?
A villámok helyett csak a kérdések záporoztak belőle. Egyszerre volt ideges, azonban aggódott is miattam.
-Hát oppa ez elég hosszú sztori.
-Most mondanám, hogy van időm, de nincs, mivel aludnom kéne, hogy holnap is tökéletes legyek. Neked is ideje lenne már aludnod, ha te is olyan szép akarsz lenni, mint én.- dünnyögte.
Miután befejezte a mondatát lassan felkóválygott a lépcsőn, és a földszintről hallottam, ahogy becsapódik az ágyba. Nem tétováztam már tovább. Követtem Sehun példáját és hamarosan én is álomba merültem.
Reggel a telefonom ébresztőjére keltem. Az apró hangszórókból max hangerőn bömbölt az irritáló csengőhang. Megdörzsöltem a szemem, majd kipattantam az ágyból. Ma a szokásosnál is boldogabban keltem. Bepördültem a tükör elé, és alaposan szemügyre vettem magam. A tükörben látszódott az íróasztalomon ékelődő papír. A szerződés. Mégis hogy fogom megtalálni őt, ha azt sem tudom hol lakik, meg ilyenek? Na mindegy, nem értem rá agyalni. A napi rutinomhoz hűen először a hűtőszekrényt támadtam meg. Sehun már majszolta a müzlijét, mikor leértem. Én az epres joghurt mellett voksoltam a mai napon. A reggeli után felkaptam magamra az egyenruhát, majd rendbe szedtem az arcomat és a hajamat is. Végül már csak a parfümöt és a dezodort fújtam magamra. A dezodor tetejére rászáradt a tegnapi vér. Kínomban elröhögtem magam. Lemásztam a lépcsőn. Alul Sehun várt, kezében az iskola táskámmal. Már nem tűnt olyan zaklatottnak, mint tegnap. Ma biztos ki fog faggatni arról, hogy mi történt az este. Rám akasztotta a táskámat, majd egy puszi után, gyors léptekkel indultam az iskola felé. Hiányérzetem volt, de szinte biztos voltam benne, hogy nem hagytam otthon semmit. Az iskola nem volt messze az otthonomtól, alig pár percre. Kiléptem az ajtón, és a suliba igyekvő gyerekek tömkelege lepte el az utcát, azonban a tekintetem egy valakin állapodott meg. Hyungwonon. A haja a friss, ragadós méz színére emlékeztetett. Legszívesebben megkóstoltam volna. Körül-belül 3 éve lehetek belé szerelmes, ha jól számolom. Azonban egy szót sem beszéltem vele. Féltem attól, hogy a heves szívveréstől bediliznék, vagy valami. Maradtam a csöndes megfigyelő szerepében. Keveset láthattam, mivel ő a másik osztályba jár, de a szünetekben szívesen legeltettem rajta a szememet. Nem is gondolkoztam tovább, beálltam mögé, majd sodródtam a gyerekárral az iskola felé. Roppant unalmas volt a mai nap, akárcsak a többi. Az órák csak úgy elrepültek. A hetedik órában tartották a tesit. A tesi az az óra, ahol a legtöbbet csodálhatom Hyungwont, mivel a két osztály össze van vonva. A rutin szerint futással kezdtünk. A tanár javaslatára megszavaztuk, hogy milyen játék legyen az órán. A többség döntése a focira esett. 3 csapatkapitányt választottak. Az első Jackson, a második Kris és a harmadik Hyungwon. Mindenki tudta, hogy nem remekelek a sportokban, ezért mindig az utolsók között voltam, akiket választottak.
Utolsó is lettem. Hyungwonnak kellett engem választania. A nevemet nem mondta ki, csak rám mutatott és kezével azt jelezte, hogy csatlakozzak a csapathoz. Megfagyott bennem a vér egy pillanatra, de elkezdtem andalogni feléjük. Az első meccset mi játszottuk Jacksonék ellen. Sosem csináltam semmit az ilyen meccseken, csak hátul ácsingóztam és színleltem a védőt. 5 perc sem telt el, amikor arra lettem figyelmes, hogy Jackson és Hyungwon bunyóznak. Köztudott volt, hogy a két srác nem szereti egymást. Mindketten népszerűek voltak a lányok köreiben. Külső szemlélőként Jackson élvezte a helyzetet, Hyungwon kevésbé. De térjünk is vissza a mostani helyzetre. A két fiú egymást lökdöste, amíg a többiek próbálták őket leállítani. A tanár azonnal akcióba lendült, szétszedte a fiúkat, és kiosztotta a büntetésüket. Ha jól hallottam Hyungwonnak délutánig benn kell lennie, a bünti szobában, mivel ő kezdte. Jackson büntetését nem hallottam tisztán. Ezek után már nyugiban zajlott a tesi hátra levő része. Délután részt vettem a klubtevékenységen. A sulink rajzklubjának voltam a tagja. Sok dolog nem ment az életemben, de a rajz az nem tartozott közéjük. A mai napom eredménye egy csodás tájkép lett. Elindultam a folyosón a kijárat felé, amikor valami olyat láttam amit nem kellett volna. Hyungwon volt az, ahogy egy csajt nyomott a falhoz. Ilyenkor mindig végigfutott rajtam, hogy miért nem én vagyok az a lány. Miért vagyok ennyire bolond? Mit várok, ha hozzá sem szólok? Ekkor kezdtek felhalmozódni a problémák. Leblokkoltam. A lábam a földbe gyökerezett, és egyre több kérdés merült fel a fejemben. A kérdéseket magam elé képzeltem, és a betűk lassan összefolytak. Szédültem. Tudtam, hogy mi következik. Gyorsan beletúrtam a táskámba, hogy megkeressem a gyógyszeremet, mielőtt még nagyobb bajom esik. Basszus. A reggeli hiányérzetem, a gyógyszerem volt az.
-Picsába- súgtam oda magamnak.
A szívem egyre hevesebben kezdett verni, és a levegőt is kapkodnom kellett. Az egész torkom égett, mintha egy inaktív vulkán lett volna, ami kitörni készül a semmiből. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, és el kellett rejtőznöm, mielőtt valaki meglát így. Egyből a lány wc felé vettem az irányt. Befutottam a leghátsó fülkébe, majd magamra zártam az ajtót. Erősen kapaszkodtam a wc deszkába és próbáltam nyugtatni magamat, de mindenem fájt. A csendes nyögésemtől minden tisztán hallatszott. A kilincs kattant. Az ajtó megreccsent. Valaki bejött. Hol vagy ilyenkor Kyungsoo?
~Hyungwon szemszöge~
Megérkeztem a büntetésbe. Megint szívhatok amiatt a seggfej Jackson miatt, persze őt elengedték egy kis leszidással. Két gyerek volt itt rajtam kívül. Namjoon és Jooheon. Az ügyeletes tanár jött be a mai napon. Rendszeresen itt töltöm a délutánjaimat, mivel elég balhés személyiség vagyok. Mindenen fel tudom húzni magamat. Nem szeretem az emberek társaságát, mégis körül zsongnak. Olyan nehéz dolog ez. Mindig ezen merülök el a büntetésben. A tanár lepakolta a cuccait az asztalra, majd beszélni kezdett.
-Ma egy kicsit bűnhődnek is a tetteikért. Mindannyian kitakarítanak valamit. Namjoon, maga menjen a szertárba és tegyen rendet. Jooheon, a magáé a könyvtár. Hyungwon..hadd gondolkozzam. Magáé pedig a wc lesz- mondta öntelten.
Dünnyögtünk és sóhajtoztunk, de nincs mit tenni. Egyikünk sem akart magának nagyobb bajt.
-Na induljanak!
Kiértem az üres folyosóra. A másik két fiú már el is tűnt a szemem elől. Elindultam a budik felé, amikor egy lány kilépett elém. Életemben nem láttam. Egy csokit és egy levelet szorongatott a kezében.
-Szia, én csak azt szeretném kérdezni, hogy adsz nekem egy esélyt?- dadogta
Elegem lett. Naponta vagy 1-2 lány biztos megtalál, pedig nem is ismerem őket, és ők sem engem. Miért nem törekednek arra, hogy a férfi küzdjön értük? Nem értem őket. Megragadtam a lány kezét, majd erősen a falhoz löktem. A fejemet közel dugtam hozzá és belesuttogtam a fülébe:
-Nem ismersz engem.
Otthagytam. A folyosón visszhangzott a lány szánalmas zokogása. Tovább haladtam az célom felé. Megérkeztem. A lány wc-be nyitottam be először. Amikor beléptem, halk nyöszörgést hallottam. Mi a faszom? Valakik éppen közösülnek? Belestem az első budi ajtajának résén. Semmi. Így haladtam tovább a leghátsóig. Négy lábra számítottam, de ehelyett csak kettőt találtam. Próbáltam felfogni, hogy ez mégis milyen póz lehet. Oldalról közelítettem meg a fülkét, nehogy észrevegyen a gerlepár. Furdalt a kíváncsiság ezért belestem a wc tetejéről. Egy lány volt az. Az izmai görcsbe rándultak, szorongatta a toalett deszkáját. A fogait összeszorította és az apró réseken hevesen kapkodta a levegőt. A szemeit is behunyta. Nagyon úgy nézett ki, mint aki szenved. Ennyire fáj egy menstruációs görcs? Nem esett le, hogy most mi van vele. Segítenem kéne? Be akartam nyitni, de az ajtó zárva volt.
-Hé!- próbáltam hozzászólni.
Semmi válasz.
-Elég szarul nézel ki. Ne segítsek?- kérdeztem egy kissé félve.
Még mindig nem válaszolt.
-Na jó én bemegyek, vigyázz.- figyelmeztettem.
Erre sem válaszolt, sebaj, hallgatás beleegyezés.
Hátráltam, majd teljes lendülettel nekicsapódtam az ajtónak. Szerencsére oldalra tört ki, és nem esett rá a lányra. Könnyes szemmel nézett fel rám, majd erőtlenül rádőlt a lábamra. Mit tegyek?
'Ez a hang hozzá tartozott. Hyungwon volt az.'
