3. Fejezet

D.o a megmentő

~Yura szemszöge~

Nem éreztem már semmit. Nem voltam rá kíváncsi, hogy mi lesz, ha Hyungwon is rájön. Már az sem érdekelt , hogy a világ tudja-e vagy sem. A szememből vízesés szerűen potyogtak a könnyek. Nem akartam, hogy az ő fejében így maradjon meg az arcom, mert valószínűleg most látja először közelről, ezért belecsaptam a fejemet az ölébe. Nem mondott semmit, csak lassan ráterítette a tenyerét a fejem búbjára. Elidőztem így egy darabig, nem tudtam, hogy miért hagyja ezt nekem, de nem tett semmit, csak simogatott. Tudtam az évekig tartó figyelésből, hogy nem kedves ember, ezért sem értettem a szituációt. Apránként elmúlt a rohamom, de a szívem egyre gyorsabban lüktetett jelenlétében. Minél több ideig az ölében pihentem, annál hamarabb nyugodtam le. A pánikroham ellenére elég jól éreztem magam. Szépen lassan álom jött a szememre, ami ellen nem tudtam semmit sem tenni.

~Hyungwon szemszöge~

Csak pár másodpercig pillantottam meg az arcát, azután rajtam pihent egy fél órát. Nem volt különösebb dolgom a buditakarításon kívül, szóval hagytam neki. Kezdtem sajnálni a csajt, hogy ennyire kivan, így próbáltam nyugtatgatni. Miután már elég sok idő elszaladt, megpróbáltam legurítani magamról, de csak akkor vettem észre, hogy bealudt. Olyan aranyos volt. A szája résnyire volt nyitva, és itt a csillogóan fehér fogai is kilátszódtak. Egy kicsit elkenődött a sminkje, ami egyébként szolid volt. Maximum a száját kenhette ki valamivel és a szemöldökét húzhatta ki. 

- Te milyen aranyos szerzet vagy.- gondolkoztam hangosan.

- Talán elrabollak magamnak.- folytattam.

Hirtelen nem ismertem magamra. Még soha nem keltette fel az érdeklődésemet egy lány. Szó ami szó, ő tényleg nagyon csinos darab volt, de még a nevét sem tudtam. Mi lenne, ha megnézném, hogy nincs-e irata? Halkan belenyúltam a kis táskájába, majd előhúztam egy színes mintával ellátott okmánytartót. Kihúztam a személyijét és alaposabban megvizsgáltam.

Kim Ah Young

Ez a név állt egy aranyos kis kép mellett. Továbbmentem az iratai között, amikor megakadt a szemem a lakcímkártyáján. Annyira cukin aludt, hogy nem akartam felébreszteni. Mi lenne ha hazavinném? Felkaptam a hátamra, mintha lovacskáznánk, majd megindultam vele olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. A feje ráesett a jobb vállamra, az álla is belefúródott. Szerencsére tudtam merre van az az utca, mivel minden reggel arra jövök a suliba. Sétálva öt-tíz perc, az én tempóban pedig három. Befaroltam az utcába. Rajtunk kívül csak egy ember járt erre. Egy alacsony, fekete hajú srác volt. Biztos vastag lehetett a szemöldöke, ha az utca másik végéről is láttam, hogy hogyan állt. Folytattam a loholást, majd utam annál a háznál ért véget, ami előtt a fiú üldögélt. Végig mért minket, majd hirtelen tágra nyílt a szeme, és felpattant.
-Yura!- kiáltotta meglepetten.
-Mi történt vele?- fordult ezúttal felém.
-Rosszul lett a budiban, aztán elaludt és hazahoztam.
-Te jó ég...Köszönöm, innentől átveszem.
Megindult felém és a lány után nyúlt, de hátrahőköltem, és felhúztam a bal szemöldököm az égig.
-Mi a francot akarsz?- vontam kérdőre.
-Ő az enyém.- közölte haragosan.
-Te azt hiszed, hogy a lányok tárgyak?- ordítottam rá. Meglepett, hogy Yura erre sem ébredt fel. Közelebb topogtam a falhoz, majd óvatosan leültettem. Éppen fel akartam állni, amikor a gyerek meglökött. A földre huppantam.
-Mi a neved kis haver?- szóltam rá.
-Kyungsoo
-Rendben Kyungsoo, ideje elvernem azt a formás seggedet.
Nekiugrottam. Megragadtam a torkát és igyekeztem eldönteni, de gyorsabb volt nálam és bevert egyet a szám fölé, hogy kiszabaduljon a szorításból. Teljes lendülettel a falnak taszított, majd lefejelt. Kirúgtam a lábait, amire földre esett. Felé hajoltam, és odaütöttem egyet a jobb oldali bájos kis szemére. A vastag szemöldöke azonnal felrepedt az ütéstől. Egyre jobban és jobban gyötörtük egymást. Most rajtam volt a sor, hogy fojtogatni kezdjem.
-Elég.
Mindketten felkaptuk a fejünket. Yura szólalt meg.

~Yura szemszöge~

Mi a franc. Arra keltem, ahogyan Hyungwon és D.o egymást verik. Hyungwon a falhoz szorította Kyungsoot a torkánál fogva.

-Elég.- mondtam halkan, de láthatólag mind a ketten meghallották. Felém fordították az arcukat. Kyungsoon futott végig a tekintetem. Az arca vérvörös volt, és fuldoklott. Hiperűrsebességgel rávágtam egy hatalmasat Hyungwon kezére, amire felordított, majd elengedte a szorításából a barátomat. D.o a földre hullt, majd a nyakához kapott. Leguggoltam mellé, és simogatni kezdtem a vállát, majd a nyakát. Nem tudott beszélni, de halványan rám mosolygott. Hyungwon a földön fekve ordított. A kezét fájlalta. Mit nem mondok, azt hittem, hogy ő keményebb gyerek. Elég vicces lehetett kívülről: egy csaj, és két földön, a fájdalomtól fetrengő pasi. Ha nem volt elég rossz a helyzet, most még rosszabb lett, mivel a bátyám kanyarodott be az utca végén, majd futni kezdett felénk.

-MI A SZART CSINÁLTÁL YURA?!- ordította a meglepettségtől. 

Közelebb ért, és újra kérdezte, de meg sem mukkantam, csak magam elé bámultam. 

-Na jó. Hozom a kocsit és bevisszük ezt a két barmot a kórházba. A kocsiban pedig elmesélsz nekem minden. Megértetted?- mondta Sehun.

Azzal a lendülettel kiparkolt a kocsival, betette Hyungwont, én pedig D.o-t segítettem be.

-K..Köszönöm.- mondta elcsukló hangon D.o.

Bepattantam hátra Kyungsoo mellé, majd Sehun tövig beletaposott a gázba. Kyungsoo-t pásztáztam. A nyaka egyre vörösebb lett, és kezdett lilulni. Megfogtam a kezét, hátha ez enyhít valamit a dolgon, A szemei vérben forogtak, és látszott rajta, hogy szenved, Hyungwonnal ellentétben. Már nem fájhatott annyira a keze. 

-Na meséljetek csak nekem.- kezdett bele Sehun.

-Álljunk meg egy szóra. Most te vagy a pasija, vagy a Kyungsoo gyerek? Nem vágom a dolgokat.- kérdezte Hyungwon.

-Inkább kussolj.-hordta le Sehun.- Kezdd Yura.

-Pánikrohamot kaptam, és Hyungwon rám talált. Aztán elaludtam, ha jól emlékszem. Arra keltem fel, hogy a házunk előtt verekednek, aztán levágtam egyet Hyungwon kezére és segítettem Kyungsoonak. Kyungsoo a tegnapi fiú.

-A kutyagyerek?- nézett rám szúrósan a tükörből.

Elvörösödtem, és csak bólogattam zavaromban. A szemem sarkából csak azt láttam, ahogy Kyungsoo elégedett mosolyra húzza a száját.

-Te Hyung gyerek. Hogy hoztad haza Yurát? Mi vagy te valami perverz kukkoló?

-Beletúrtam a táskájába és megkerestem a lakcímkártyát. Felvettem a hátamra és hazahoztam, de itt várt ez az arrogáns törpe.- duzzogott

-Legyél ügynök a CIA-nál.- morogta vissza Sehun

-Én..csak..é..n- köhintett egy két szót Kyungsoo.

-Shh- intettem csendre, és végigsimítottam a karját, amire megint lenyugodott. Látszott rajta, hogy sajnálja ami történt. Hozzám bújt, ami nem is kicsit dobogtatta meg a szívemet.

-Cifra egy sztori.- dünnyögte Sehun.- Idefigyeljetek, most beviszlek titeket a tetves kórházba, aztán szépen eligazodtok, mi meg hazamegyünk Yurával. Értve vagyok?

Kyungsoo bólinott, én igennel feleltem, mindenki Hyungwon válaszát várta.

-Most akkor- szünetet tartott- Melyikőtök Yura Pasija?

-Ha így folytatod, akkor egyenesen a hullaházba gurítalak be.- mordult rá Sehun

-Oké, megértettem.

A nap lassan lefelé süllyedt a narancs égbolton. Kyungsoo elaludt a vállamon. Begördültünk a kórház parkolójába, majd Kyungsoo és Hyungwon is elindultak a bejárat felé.

-Sehun- súgtam oda a bátyámnak.- aggódom értük.

Azzal a lendülettel megmarkolta a kezemet és berángatott a kórházba, és leültünk a váróban. Megvártuk a fiúkat. D.o laposra verve fordult ki a doktortól, és egy nyakmerevítő díszelgett az ádámcsutkája körül. Lehuppant mellém, és mind a hárman csöndben vártuk, hogy Hyungwon is végezzen, de az idő csak múlt, és semmi mozgolódás. 1 órával később csatlakozott hozzánk. A karja be volt gipszelve, és haragosan nézett rám.

Kíváncsi voltam, hogy mi vár rám még ezen a napon.

2. Fejezet

Titok

Pánikbetegség. Ez volt az a dolog, amit a legjobb barátaim előtt is rejtegettem. Az alsó tagozat óta minden egyes nap a zsebemben hurcoltam a gyógyszereket, amik többé-kevésbé segítettek rajtam.
A napjaim fokozott koncentrálásból álltak, hogy ne az iskolában jöjjön rám egy roham. Ebből következik, hogy nem sok barátom volt, inkább csak haverjaim. Nem jutott időm semmire, és mindent, ami egy minimális idegességgel járt mellőztem. Igazából nem tudom, hogy a Kyungsoo-s éjszakai incidenskor miért nem jött rám semmi, az ijedtségen kívül. A betegséget, amit mindenki elől titkoltam, most egy idegen fiú tartja a kezében. Ez több, mint kínos. Az arcán meglepettséget véltem felfedezni, egy csipetnyi szánalommal és sajnálattal. Utáltam, hogyha az emberek sajnáltak. Összekaptam a gondolataimat, majd kirántottam az üveget a kezéből.
-Ez..izé. Ez nem az enyém.- jelentettem ki határozottan.
-Akkor mitől lettél ilyen ideges?
Elhallgattam. Rájöttem, hogy előle már nem tudom titkolni a dolgot. Megemelte a kezét, majd rátette a vállamra.
-Erre van valami gyógyír, vagy örökké ilyen maradsz?- kérdezte
-Fogalmam sincs, ez egyénenként változó.-vonogattam a szemöldökömet.
-Segítek meggyógyulni.- jelentette ki határozottan.
-Mire célzol ezzel? 20 perce sem ismerlek, de te ki akarsz gyógyítani az életemből.- hordtam le.
-A pánikbetegségből leszűrtem, hogy ideges és félénk típus lehetsz, gondolom ezért is ütöttél le. Tudod én pont az ellenkezője vagyok. Nincsenek sokan akik elviselnek. Visszahúzódó és félénk vagyok, de különös veled nem. Sikerült megnyílnom neked 20 perc alatt. Te segítettél nekem, most én jövök.
-Miben segítettem volna?
-Megmutattad milyen érzés bízni.- Kifutott, egészen a szobámig, majd felkapott egy papírt az íróasztalomról és a nyuszis tollammal hevesen írni kezdett. 1-2 percig figyeltem, ahogy ír. A papírt a kezembe nyomta, miután elkészült vele. Az írása olyan volt, mint egy elsősnek, aki éppen most tanulja a betűket. A papíron ez állt.

Szerződés:

Te segítesz nekem kedvesnek lenni, és megnyílni másoknak.

Én segítek neked lenyugodni és meggyógyulni.

Szerződés készítője: Do Kyung Soo

Ui: hívj csak D.o-nak

Itt írja alá:

Kicsit gyerekesnek tűnt ez az egész, de nagyon aranyos volt. Nem igazán tudtam, hogy én hogy segíthetnék neki ebben, de beleegyeztem. Kezébe nyomtam a papírt aláírtan. Végül is mi bajom lehet belőle? Még a végén bejön.

Ránéztem az órámra és éjfél is elmúlt. Baszki, nekem holnap iskolába kéne mennem, és eleve is fáradt voltam a mai nap után. 

-Haza kéne menned, késő van.- tudattam vele a helyzetet.

-Oh, most, hogy mondod- kapta fel a fejét. -Indulok.

Lekísértem a földszintre, a lépcső után már egyedül ment. Feszegette a kilincset, de az ajtó nem akart nyílni. 

-Nem nyílik!- suttogta erőteljesen.

-Na ne. Várj, megkeresem a kulcsot. Gondolom be van zárva.

-De mégis ki zárta be?- kérdezgetett kétségbeesetten.

Ez igazából egy nagyon jó kérdés, mivel a bátyám tudtommal alszik, rajta kívül pedig csak mi vagyunk a házban. Egy fél perces zörgés után megtaláltam a kulcsomat. Odasiettem D.o-hoz, majd kinyitottam neki az ajtót. Az egyetlen probléma az volt, hogy az eső zuhogott (nem is értem, hogy nem vettük észre előbb, és D.o egy szál pólóban van. 

-Humm, nem lakom messze, szóval megoldom.

-Biztos?- kérdeztem aggódva.

Biccentett egyet, majd kisprintelt az ajtón. 

-Huh, remélem nem fázol meg kiskutyám.- Gondolkoztam hangosan.

-Kiskutya?

A frászt hozta rám. A másodperc töredéke alatt megfordultam. Sehun állt előttem, egy szál alsónadrágban. Eskü rámozdultam volna, ha nem a bátyám lenne. A tekintete olyan volt, mint Zeusznak, aki épp villámokat szór. Nem is csodálom, ő csak annyit látott, ahogy egy idegen pasas kifut a lakásából. 

-Ez meg ki volt? Te felhoztál ide valakit az engedélyem nélkül? Mégis mit csináltatok? Nem úgy volt, hogy ma buliba mész? Ugye nem történt köztetek semmi? Jól vagy? Bántott?

A villámok helyett csak a kérdések záporoztak belőle. Egyszerre volt ideges, azonban aggódott is miattam.

-Hát oppa ez elég hosszú sztori.

-Most mondanám, hogy van időm, de nincs, mivel aludnom kéne, hogy holnap is tökéletes legyek. Neked is ideje lenne már aludnod, ha te is olyan szép akarsz lenni, mint én.- dünnyögte.

Miután befejezte a mondatát lassan felkóválygott a lépcsőn, és a földszintről hallottam, ahogy becsapódik az ágyba. Nem tétováztam már tovább. Követtem Sehun példáját és hamarosan én is álomba merültem.

Reggel a telefonom ébresztőjére keltem. Az apró hangszórókból max hangerőn bömbölt az irritáló csengőhang. Megdörzsöltem a szemem, majd kipattantam az ágyból. Ma a szokásosnál is boldogabban keltem. Bepördültem a tükör elé, és alaposan szemügyre vettem magam. A tükörben látszódott az íróasztalomon ékelődő papír. A szerződés. Mégis hogy fogom megtalálni őt, ha azt sem tudom hol lakik, meg ilyenek? Na mindegy, nem értem rá agyalni. A napi rutinomhoz hűen először a hűtőszekrényt támadtam meg. Sehun már majszolta a müzlijét, mikor leértem. Én az epres joghurt mellett voksoltam a mai napon. A reggeli után felkaptam magamra az egyenruhát, majd rendbe szedtem az arcomat és a hajamat is. Végül már csak a parfümöt és a dezodort fújtam magamra. A dezodor tetejére rászáradt a tegnapi vér. Kínomban elröhögtem magam. Lemásztam a lépcsőn. Alul Sehun várt, kezében az iskola táskámmal. Már nem tűnt olyan zaklatottnak, mint tegnap. Ma biztos ki fog faggatni arról, hogy mi történt az este. Rám akasztotta a táskámat, majd egy puszi után, gyors léptekkel indultam az iskola felé. Hiányérzetem volt, de szinte biztos voltam benne, hogy nem hagytam otthon semmit. Az iskola nem volt messze az otthonomtól, alig pár percre. Kiléptem az ajtón, és a suliba igyekvő gyerekek tömkelege lepte el az utcát, azonban a tekintetem egy valakin állapodott meg. Hyungwonon. A haja a friss, ragadós méz színére emlékeztetett. Legszívesebben megkóstoltam volna. Körül-belül 3 éve lehetek belé szerelmes, ha jól számolom. Azonban egy szót sem beszéltem vele. Féltem attól, hogy a heves szívveréstől bediliznék, vagy valami. Maradtam a csöndes megfigyelő szerepében. Keveset láthattam, mivel ő a másik osztályba jár, de a szünetekben szívesen legeltettem rajta a szememet. Nem is gondolkoztam tovább, beálltam mögé, majd sodródtam a gyerekárral az iskola felé. Roppant unalmas volt a mai nap, akárcsak a többi. Az órák csak úgy elrepültek. A hetedik órában tartották a tesit. A tesi az az óra, ahol a legtöbbet csodálhatom Hyungwont, mivel a két osztály össze van vonva. A rutin szerint futással kezdtünk. A tanár javaslatára megszavaztuk, hogy milyen játék legyen az órán. A többség döntése a focira esett. 3 csapatkapitányt választottak. Az első Jackson, a második Kris és a harmadik Hyungwon. Mindenki tudta, hogy nem remekelek a sportokban, ezért mindig az utolsók között voltam, akiket választottak.

Utolsó is lettem. Hyungwonnak kellett engem választania. A nevemet nem mondta ki, csak rám mutatott és kezével azt jelezte, hogy csatlakozzak a csapathoz. Megfagyott bennem a vér egy pillanatra, de elkezdtem andalogni feléjük. Az első meccset mi játszottuk Jacksonék ellen. Sosem csináltam semmit az ilyen meccseken, csak hátul ácsingóztam és színleltem a védőt. 5 perc sem telt el, amikor arra lettem figyelmes, hogy Jackson és Hyungwon bunyóznak. Köztudott volt, hogy a két srác nem szereti egymást. Mindketten népszerűek voltak a lányok köreiben. Külső szemlélőként Jackson élvezte a helyzetet, Hyungwon kevésbé. De térjünk is vissza a mostani helyzetre. A két fiú egymást lökdöste, amíg a többiek próbálták őket leállítani. A tanár azonnal akcióba lendült, szétszedte a fiúkat, és kiosztotta a büntetésüket. Ha jól hallottam Hyungwonnak délutánig benn kell lennie, a bünti szobában, mivel ő kezdte. Jackson büntetését nem hallottam tisztán. Ezek után már nyugiban zajlott a tesi hátra levő része. Délután részt vettem a klubtevékenységen. A sulink rajzklubjának voltam a tagja. Sok dolog nem ment az életemben, de a rajz az nem tartozott közéjük. A mai napom eredménye egy csodás tájkép lett. Elindultam a folyosón a kijárat felé, amikor valami olyat láttam amit nem kellett volna. Hyungwon volt az, ahogy egy csajt nyomott a falhoz. Ilyenkor mindig végigfutott rajtam, hogy miért nem én vagyok az a lány. Miért vagyok ennyire bolond? Mit várok, ha hozzá sem szólok? Ekkor kezdtek felhalmozódni a problémák. Leblokkoltam. A lábam a földbe gyökerezett, és egyre több kérdés merült fel a fejemben. A kérdéseket magam elé képzeltem, és a betűk lassan összefolytak. Szédültem. Tudtam, hogy mi következik. Gyorsan beletúrtam a táskámba, hogy megkeressem a gyógyszeremet, mielőtt még nagyobb bajom esik. Basszus. A reggeli hiányérzetem, a gyógyszerem volt az.

-Picsába- súgtam oda magamnak.

A szívem egyre hevesebben kezdett verni, és a levegőt is kapkodnom kellett. Az egész torkom égett, mintha egy inaktív vulkán lett volna, ami kitörni készül a semmiből. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, és el kellett rejtőznöm, mielőtt valaki meglát így. Egyből a lány wc felé vettem az irányt. Befutottam a leghátsó fülkébe, majd magamra zártam az ajtót. Erősen kapaszkodtam a wc deszkába és próbáltam nyugtatni magamat, de mindenem fájt. A csendes nyögésemtől minden tisztán hallatszott. A kilincs kattant. Az ajtó megreccsent. Valaki bejött. Hol vagy ilyenkor Kyungsoo?

~Hyungwon szemszöge~

Megérkeztem a büntetésbe. Megint szívhatok amiatt a seggfej Jackson miatt, persze őt elengedték egy kis leszidással. Két gyerek volt itt rajtam kívül. Namjoon és Jooheon. Az ügyeletes tanár jött be a mai napon. Rendszeresen itt töltöm a délutánjaimat, mivel elég balhés személyiség vagyok. Mindenen fel tudom húzni magamat. Nem szeretem az emberek társaságát, mégis körül zsongnak. Olyan nehéz dolog ez. Mindig ezen merülök el a büntetésben. A tanár lepakolta a cuccait az asztalra, majd beszélni kezdett.

-Ma egy kicsit bűnhődnek is a tetteikért. Mindannyian kitakarítanak valamit. Namjoon, maga menjen a szertárba és tegyen rendet. Jooheon, a magáé a könyvtár. Hyungwon..hadd gondolkozzam. Magáé pedig a wc lesz- mondta öntelten.

Dünnyögtünk és sóhajtoztunk, de nincs mit tenni. Egyikünk sem akart magának nagyobb bajt. 

-Na induljanak!

Kiértem az üres folyosóra. A másik két fiú már el is tűnt a szemem elől. Elindultam a budik felé, amikor egy lány kilépett elém. Életemben nem láttam. Egy csokit és egy levelet szorongatott a kezében.

-Szia, én csak azt szeretném kérdezni, hogy adsz nekem egy esélyt?- dadogta

Elegem lett. Naponta vagy 1-2 lány biztos megtalál, pedig nem is ismerem őket, és ők sem engem. Miért nem törekednek arra, hogy a férfi küzdjön értük? Nem értem őket. Megragadtam a lány kezét, majd erősen a falhoz löktem. A fejemet közel dugtam hozzá és belesuttogtam a fülébe:

-Nem ismersz engem.

Otthagytam. A folyosón visszhangzott a lány szánalmas zokogása. Tovább haladtam az célom felé. Megérkeztem. A lány wc-be nyitottam be először. Amikor beléptem, halk nyöszörgést hallottam. Mi a faszom? Valakik éppen közösülnek? Belestem az első budi ajtajának résén. Semmi. Így haladtam tovább a leghátsóig. Négy lábra számítottam, de ehelyett csak kettőt találtam. Próbáltam felfogni, hogy ez mégis milyen póz lehet. Oldalról közelítettem meg a fülkét, nehogy észrevegyen a gerlepár. Furdalt a kíváncsiság ezért belestem a wc tetejéről. Egy lány volt az. Az izmai görcsbe rándultak, szorongatta a toalett deszkáját. A fogait összeszorította és az apró réseken hevesen kapkodta a levegőt. A szemeit is behunyta. Nagyon úgy nézett ki, mint aki szenved. Ennyire fáj egy menstruációs görcs? Nem esett le, hogy most mi van vele. Segítenem kéne? Be akartam nyitni, de az ajtó zárva volt.

-Hé!- próbáltam hozzászólni.

Semmi válasz.

-Elég szarul nézel ki. Ne segítsek?- kérdeztem egy kissé félve.

Még mindig nem válaszolt.

-Na jó én bemegyek, vigyázz.- figyelmeztettem.

Erre sem válaszolt, sebaj, hallgatás beleegyezés.

Hátráltam, majd teljes lendülettel nekicsapódtam az ajtónak. Szerencsére oldalra tört ki, és nem esett rá a lányra. Könnyes szemmel nézett fel rám, majd erőtlenül rádőlt a lábamra. Mit tegyek?

'Ez a hang hozzá tartozott. Hyungwon volt az.'

1. fejezet

Kyungsoo

Szedegettem a holmikat, amikor két másik kéz csatlakozott. Először nem zaklatott fel, de három másodperc elteltével leesett, hogy mi is történik. Felpillantottam és egy mélybarna szempárral találkoztam. A reakció. Na igen, a reakcióm az, amin változtattam volna. Reflexből felkaptam a legkeményebb tárgyamat a földről (ez esetben a fésűmet), majd megütöttem vele. 

Fogalmam sincs, hogy miért tettem, de egyszerűen halálra rémültem. 

Az ismeretlen hirtelen az orrára szorította a kézfejét, szemeit behunyta a fájdalomtól. A torkát nyögésre hasonlító hangok hagyták el. 

Az ütésem lendületétől hátraestem, majd lábaimmal messzebb löktem magam az idegentől. A levegőt hevesen kapkodtam, attól féltem, hogy menten megfulladok. A tekintetem a földön heverő tárgyakra siklott. Rúzs, tükör, műanyagpalack, dezodor. Dezodor. Ez az! Felkaptam a nemrég vett illatszert, és újabb ütésre készültem, azonban az már nem jött össze. A fiú megragadta a kezemet, majd hátra tepert. Az arca pár centire került az enyémtől. Még szerencse, hogy nem járt erre senki rajtunk kívül, mert ez a jelenet beillett volna valami pornófilmbe. 

Most, hogy ilyen közel került hozzám, megvizsgáltam. Körül-belül velem egyidős, alacsony fiú volt. A haja feketének tűnt, de a lámpák halvány fényében megcsillantak barnás árnyalatok is. Ajkai kicsik voltak, de annál húsosabbak. Dús, fekete szemöldöke mérgesen borult a hatalmas szemeire. Orra közepén egy hatalmas seb ékelődött, amiből a vér frissen csordogált. Te jó ég, betörtem az orrát. Egy apró csepp a véréből rácsöppent az arcomra, ami ilyenkorra már biztosan lángokban állt. A számat segítségkiáltásra nyitottam, de ebben is megakadályozott. Vastag mutatóujját az ajkaimra emelte, majd halkan megszólalt: 

-Csendet.

 

A hangja volt a legcsábítóbb benne, mély és tekintélyt parancsoló. Beugrott, hogy még mindig a földön fetrengtünk. 

Az agyamban hevesen kattogtak a fogaskerekek. Minden magamban feltett kérdésre, egy újabb kérdéssel válaszoltam. Most mit akar? Meg akar erőszakolni? El akar rabolni? Miért így támadt rám? Mi van ha nem is akar tenni velem semmit? Nyugalom Yura. Próbáltam nyugtatni önmagam. Az ujját változatlanul a számon tartotta. Óvatosan felhúzott, egészen az ülő pozícióig. Szemben ültem vele. A támadóm elengedett, majd kétségbeesetten rám nézett. A kezével nyugalomra intett.

-Nyugi.- Mondta egy kicsit lágyabban.

Olyan képet vágott, mint egy agyonszidott kiskutya. Mivel rájöttem, hogy a srác nem valami veszélyforrás, én is beszélni kezdtem. 

-J-Jól vagy?- kérdeztem aggódva az orrára utalva. 

-Persze, én...- dadogott- Nem akartalak megrémiszteni, vagy ilyenek. Sajnálom.- Sütötte le kiskutya szemeit.

Mekkora barom vagyok. Hátat fordítottam neki, és előkaptam egy zsepit. A jobb kezemet rátettem az arcára. Az ujjaim az állát súrolták, amitől kirázott a hideg, de ha jól láttam nem csak engem. A bal kezemmel próbáltam letörölni az orrából csöpögő vért. Az arca minimálisan elpirult. 

-Köszönöm.
-Ugyan már, ezek után ez a legkevesebb.
-Kyungsoo vagyok.- mutatkozott be hirtelen.
-Az én nevem Yura, örvendek.

 Elkezdtük felszedegetni a még szétszórt tárgyakat. Csendben volt, a száját apró vigyorra húzta. Amikor az utolsó dolgomat is belegyömöszöltem a táskámba felálltam, leporoltam magam és biccentéssel jeleztem, hogy én bizony megyek. 

-Várj.- szólt utánam.

-hmm?
-Hazakísérlek.

Egymás mellett csendben döcögtünk, egészen a házunkig. Majdnem végig az utat bámulta, de ha nem azt, akkor engem. 

-Ez lenne az?

Bólogattam.
-Hüü. Tök nagy. Ez menő. Khm akkor én.. megyek is.- ebben a pillanatban az orra szétnyílt a mosolygástól.

Fogait összeszorította, majd kezeit ismét rászorította. Nem haboztam. Megfogtam a szabad kezét, és behúztam a házba. 

-Rendbe hozlak, addig bírd ki. Az emeleten van egy elsősegély doboz.- suttogtam.

 Beleegyezett, majd elindultunk felfelé a lépcsőn. Próbáltam minél halkabban felmászni az emeletre, nehogy felkeltsem a bátyámat. Vele élek, mivel a szüleink üzleti úton vannak a tengeren túl. Nagyon kedves ember, kivéve ha felkeltik az álmából. Minden esetre hálát adok az égnek, hogy ilyen testvérem lehet.

Beértünk a fürdőbe. Kicsaptam a fiókot és előkerítettem azt a parányi elsősegély dobozt. Mindeközben vagy hat gyógyszert vertem le a földre, valamelyik ki is borult, de nem zargatott. Előhúztam egy kis gézköteget, majd rácsöpögtettem a fertőtlenítőt. A kelleténél erősebben nyomtam az orrára. Miután felitattam az összes vért a kis rongyommal előmatattam a ragtapaszt. Precízen felhelyeztem a nózijára, nagyjából egyenes vonalban. A sikeres "műtét" után egy gyenge vigyort nyomtam a képemre, amit Kyungsoo is viszonzott, de az övé egyfajta "Köszönöm szépen" mosoly volt. Elkezdtem összepakolni a kiömlött gyógyszereket a földről, de szembe találkoztam azzal amivel nem akartam. Kyungsoo fogta a kezében. A nyugtatómat olvasgatta, amire az volt rávésve:

Pánikbetegség? Semmi gond, ez megoldja.

Bevezetés

Az utcán a sötétség honolt, a szél csak óvatosan cirógatta az arcomat. A lámpák fénye már aligha világította be a környéket. Csendesen vonultam hazafelé az esti buliról, amire a baráti társaságommal mentem. Hogy mit keresek ilyenkor a kihalt utcán, ráadásul egyedül? Szívás, hogy a haverom kocsijában csak 5 ülés volt. Természetesen feláldoztam magam, mivel én kevésbé szorultam fuvarra, nem úgy, mint a többiek. Olyan részegre itták magukat, hogy egy lépést is képtelenek lettek volna megtenni. Egyre hidegebb volt. Az időjárással arányosan szedtem egyre fürgébben a lábam. Az aszfalt mélyedéseiben a tegnapi eső maradványa pihent. Az egyik utca sarkára érve sikeresen megcsúsztam, majd táskám tartalma a földre zuhant. Remek, gondoltam magamban. Hogy lehet ekkora szerencsétlen? A lábaim kezdtek átfagyni, fedetlenek voltak a szoknyám végett. Olyan gyorsan pakoltam vissza a cuccaimat a táskámba, amilyen gyorsan csak lehetett. A bökkenő az volt, hogy ekkora már nem voltam egyedül.